Hmm Banana!!! Utoljára N64-en játszottam bármilyen Donkey Kong játékkal, azt is főleg mert a Rare csinálta. Ez az új rész mindenben más. Ez egy modern platformer modern ötletekkel, amikből egy kiemelkedően érdekessé tette az egész játékot. Ez nem a egy teljes vélemény, viszont egy-két dolog nem hagyott nyugodni, amikor a végére értem.
Előljáróban mondom, hogy ez egy 10/10 játék, tökéletes nyitó cím egy konzolnak. Az, hogy majd minden lerombolható és a véletlenszerű áskálódás is sokszor jutalommal jár kiemelkedővé teszi. A hangok, zenék a grafikai stílusa és a karakterek mind gyerek barátok és színesek és nagyon szórakoztatóak felnőtt fejjel is. A nehézség megfelelő ütemben nő és az igazán nagy kihívásokat a történet utánra hagyták. Tényleg mindenki megtalálhatja benne a saját ütemét. Ez egy modern játék igazi Nintendo precizitással. Ár érték arányban ott van benne bőven a tartalom. Teljes szívvel ajánlom.
Ásni egy élmény ebben a játékban
Ami viszont zavar benne, bár nem igazán várhatom el, ami miatt ezt írom, az a világok sterilitása, a mű hatás, amit minden platfrom játék hoz manapság. Nem mondom, hogy csúnya lenne, mert nem az. Ez is egy szép játék, átgondolt. De mindig a semmiben lebegő szigeteken kell játszani, díszletek között. Itt is ez van. A történet ugye az, hogy ásunk lefelé a bolygó közepébe, ahol a kívánságunk, hogy kijussunk teljesülhet. Minden réteg egy külön világ saját atmoszférával, de mindegyiket ugyan azok a kristály lények lakják. Néha találsz mást is, de azok is önmaguk másolatai mind és így egy NPC se számít. Sokáig rá se jöttem, hogy van amelyik küldetést ad, mert mind jellegtelen. A világok / pályák egy célt szolgálnak: hogy neked kihívás legyen. A DLC, amiben nincs elég tartalom az áráért talán az egyetlen hangulatos önálló világ, mert Donkey Kong haza jut.
Chuffy a vonat, ami világokat köt össze
Talán az ellen példa, ami miatt ez eszembe jutott segíthet érteni mi a gondolatmenetem: Banjo-Kazooie és Tooie, Mario 64 és Conker’s Bad Fur Day (az pláne, sőt Donkey Kong 64 is). Ezek az ős 3D platformerek, amik megteremtették a stílust. Sok dolog nem hiányzik belőlük, sok dologban fejlődött a világ. De amit elhagyott mindenki: a világok nem a főhősért voltak. Mindegyik világ egy apró kis univerzum volt ott lakókkal, ahova a főhősünk önakaratán kívül betolakodott, de megoldotta a helyiek problémáit. Ez a stílus teljesen kihalt. A világok nem érződnek túl egyedinek, nem a saját kis történetei. Csak kihívások a főhősnek egy-egy témában.
A Bananzában annyira feltűnő ez, hogy a legtöbb NPC egy amorf kő/kristály, akiknek más és más színűk és formájuk van, de ha akarod még ki is téphetsz belőlük darabokat, csak vissza nő a hiányzó rész. Ami vicces. De emiatt zéró személyiségük van. Egyáltalán nem számítanak, ahogy az se hogy ott vagy a világukban.
Ez persze nem baj. De ami miatt írom az az, hogy ez egy hiány. Egy mára kihalt stílus, amit lehet a Banjo-Tooie ipari tanulsága ölt meg. Azt a fejlesztők is túl bonyolultnak tartották, pedig ott ez mélyen jelen volt. Abban a játékban minden világ egy saját kis ökoszisztéma volt. Ezeket összekötött egy nagyobb világ, amin át még kommunikáció és vasút hálózat is volt, szóval egyikből átszállíthattál dolgokat a másikba. Mindegyiknek saját hangulata, lakói és gondjai voltak. Nem mély dolgok, de prezentációban pont elég arra, hogy mindegyikben kicsit otthonosan érezd magad.
Még a föld alatt is lebegő szigeteken kell kalandozni.
Modern játékokban ez már nincs jelen, most a kihívásos platfromerek a divatosak minden platformon. Amivel nincs baj. Ezek is hangulatosak csak máshogy.
(ui.: ez nem egy mély mindent lefedő írás 30 év stílus fejlődésére nem elég egy böffentésnyi cikk. Ez csak egy érzés, ami tudatosult bennem a Donkey Kong miatt, valami amit eddig nem fogalmaztam meg)
